"Búcsúzóul, visszanéztem Sanghajra. Semmit sem változott, mióta idejöttem. Az emberek tömött sorokban lépkedtek a járdán, mellettük ócska biciklik hömpölyögtek, az autók megmerevedtek a dugóban. A szag is a régi volt: büdös, keserűen fanyar és ételszagú, de immár otthonos. Én változtam meg három év alatt, nem Sanghaj." – Lehet valaki szerelmes egy városba? Erre a kérdésre még adható nemleges válasz. Lehet valaki szerelmes Sanghajba? Nos, aki elolvassa Sóvári Mónika első, élénk és vibráló színekkel festett, minden fejezetében magával ragadó regényét, már biztos abban, hogy erre a kérdésre az egyetlen helyes válasz: IGEN!
Ajánló
A DUNA International Könyvkiadónál jelent meg a 173 oldalas keménykötésű, védőborítóval is ellátott könyv. A szerző a kötet három nagyobb részre osztotta, amelyekben számozatlan, de címmel jelölt rövid fejezetek kaptak helyett. A könyv az író fotóján kívül nem tartalmaz képeket.
A szerzőnő férje révén lehetőséget kap, hogy Sanghajban töltsenek néhány évet, így elutazik a Bükkből az egész család. Kapnak egy magánházat, ami ritkaság a városban, mivel főleg százemeletesekben élnek az emberek. Két kisfia Kínában brit magániskolásba jár, az összes házimunkát és tennivalót egy bejárónő látja el, külön sofőrjük lesz, hogy gondtalanul közlekedhessenek a városban. Így az írónő írhat és felfedezheti tengernyi szabadidejében a tízmilliós nagyvárost, miközben őt magántanár oktatja kínaira.
Félelmeit legyőzve Sóvári Mónika elindul felfedezni Sanghajt. Gondosan mindent megfigyel és kíméletlenül kimondja – szerinte – az igazságot mindenről és mindenkiről. Olyat nem talál, amiben ne lenne hiba, vagy ne lenne rossz. Nemcsak a kíniakról, hanem minden vele érintkezésbe kerülő emberről lekezelően ír, csak a rossz tulajdonságaikat veszi észre, amit unalomig ismételget, s miután kellően megalázott másokat, elkezdi sajnáltatni magát az olvasóval, hogy neki milyen nehéz volt a gyerekkora az apja miatt, akit egyébként mindenkinél jobban szeret a Stockholm-szindrómában szenvedő, és a saját bevallása szerint alvajáró írónő. S ha ez nem lenne elég, szinte minden fejezetben visszatér a verbálisan őt és anyját bántalmazó apjára, amiben az apja trágár és megalázó, a legelcsépeltebb coelhoi magaslatú bölcsességeit idézgeti, ami kiteszi a fél könyvet.
A könyvből nem derül ki, hogy pontosan mit csinált, miből élt, ki fizette ezeket a körülményeket, hogyan és miért került ki Sanghajba és hogy miért szeretett bele a városba. A vége felé viszont majdnem minden fejezetben kigyógyul az alvajárásból.
Pozitív:
Kiváló pszichológiai tanulmány az írónő fel nem dolgozott lelki traumáiról.
Negatív:
Depresszív, lehangoló, felületes, kákán is csomót kereső, gyakran közönséges szövegezésű. Sanghaj helyett bármelyik bükki faluban a négy fal között a 170 oldalból 150-et ott is meg tudott volna írni, a maradék 20-at pedig Wikipédiáról összeollózva. Az igazságot úgy is ki lehet mondani, hogy közben segítjük a másikat és nem megalázzuk, sajnos a pszichológusnő nem élt ezzel a lehetőséggel.
Ajánlás:
Mazochistáknak és depresszióra nem hajlamos, sok felesleges szabadidővel rendelkező olvasóknak. Vagy akiknek tetszett a hasonló színvonalú Péterfy Gergely, Péterfy-Novák Éva: A panda ölelése (2018) című könyv.
Szerintem: 1.5/5.0
Címkék:
Kína, Sanghaj, 2000-es évek, Sóvári Mónika
Írta: kacs